A Szerencsejátékos 1. rész

A szerencsejátékos

Grattan street, Los Angeles, California, USA

Ahogy Héliosz végigkente napsárga festékkel Los Angeles városát, a Grattan street egyik magas épületén két férfi körvonalazódott ki.

-          Na? Ugrunk? – kérdezte egyik a másiktól.

-          Hisz alig ismerlek még. Csak egy talpig kikent ficsúrt látok, semmi mást, aki csütörtök reggel vadidegen hajléktalanokat szólongat le és invitál egy baráti öngyilkosságra.

-          Végül is… most már mindegy!

-          Figyelj komám! Tudom, hogy kár belém, de nem adnád nekem a kajád végét? Nem akarok éhesen meghalni, egész életemben éheztem. – a hajléktalan öregember keze megremegett a levegőben, mintha magáért az életért nyúlt volna.

-          Persze, fogd csak. Belém már úgyis kár.

A hajléktalan férfi – ahogyan a varjak szállnak egy bűzölgő tetem foszladozó bensőségeire – rávetette magát a friss zsömléből készült szendvicsre.

-          Hogy is van ez akkor Hector? Nekem világéletemben nélkülöznöm kellett, a családot, a barátokat és mindennemű dolgot, ami a pénzhez szorosan kapcsolódhat. Börtönben is ültem. Se kutyám, se macskám. A lábam kétszer is elfagyott, s a nők meg… nagy ívben kerültek. Sosem volt semmi szép az életemben, de te miért? Mi késztet egy ilyen tehetős és sikeres fiatalembert az öngyilkosságra? Más szívesebben élne, kit akár egyszer is hazavártak. Vagy mondjuk egy csecsemő, ki halva született. Az ő szülei bármit megadnának, csak hogy gyermekük azt birtokolja, amit te: az élet szikráját.

-          Tehát kíváncsi vagy? Rendben, akkor elmondom! Minden 1981 tavaszán kezdődött…

Addikció

Hector másnaposan ébredt a tegnap esti mulatozásból. Ahogy kitámolygott a lerobbant fürdőszobába, a szakadó tapéta és a hulló csempe között a borgőzös hajnal, mintha izzó szegeket nyomott volna a fejébe. Ez a tegnapi nyereményének volt köszönhető, mely közel 100 dollárra rúgott. Ezt az összeget egy pókerkártyás játékgépből csapkodta ki, majd verte el a teljes összeget italra a cimborákkal. Ritka alkalmak egyike volt, hogy Fortuna a kegyeltjévé fogadta Hectort, ám a fiatal férfi ilyenkor is rendszerint arcon köpte az istennőt, mivel a költségvetés mindig deficites lett. Természetesen a nyeremények összege, majd azok ötvenszeres szorzatának eredménye sem volt képes hajazni, az addig ráköltött bankjegyek teljes értékét.

A pénzhez való viszonyát az otthonának nevezett lepukkant lakókocsi is tükrözte. Itt tengette mindennapjait, s amint pénz állt a házhoz, azonnal rohant sorsjegyet venni, kísérteni a sorsot vagy a közeli kocsmába játékgépezni, esetleg egy lottózóba, újabb ”szerencsés szelvényt” feladni, amely biztosan nyerni fog!

-          Mégis mi a francot képzelsz te magadról? – vágta arcon élettársa Hectort. – Karonülő csecsemőnk van, ha nem vetted volna észre seggfej, te meg a rohadt szelvényre költöd a pénzt, amikor nincs mit ennünk?

A nő haja hosszú, hullámos, barna színű volt, melyet egy piros alapon fehér kockás kendő fogott össze. Egy utolsó nagyot szívott a szájában csüngő cigarettából, majd elnyomta azt a barna égéspöttyöktől tarkított konyhapulton.

-          Egy lakókocsiban nyomorgunk, egy hete nem fürödtem, cigink is alig van! Mondjuk, ezt még elviselném, de hogy az összes segélyt elköltötted máris? – a narancssárga rúzs, és a szépen ívelt női szájból kiömlő füst bizarr képet nyújtott.

-          Nyugalom baby! Nyertem! 100 dolcsit!

-          És? Hol a pénz? – dobogott a lábával Kate.

Hector arcára fagyott a mosoly. Lassan elernyedtek borostái, majd felelt a kérdésre:

-          Elittam. Nézd! Megünnepe…

-          Nem érdekelnek tovább a szarságaid! Elegem van belőled! A gyereknek ennie kell és nekem is!

A nő összecsomagolt, fogta a holmiját és eltűnt.

-          Kate!

Hector felnevetett, tudván, hiába kiabál utána.

-          Hülye liba… amúgy is csak a gond van veled! – hagyták el keserédes szavak alkoholtól bűzölgő fogsorát.

A borostás férfi lehiggadt, s hirtelen a nyugalom szigetén érezte magát.

-          A héten már harmadjára csinálod ezt… – dünnyögött az orra elé, miközben a kanapéra huppant.

Persze azt hitte, Kate megint visszajön. Várta és várta mindhiába, de a nőnek se híre se hamva nem volt. A gyerekről meg aztán nem is beszélve…

Mikor végre felfogta, hogy élete kilátástalan, s a mosdókagylóba vizelő patkányon kívül senkije sem maradt neki, úgy döntött: ideje feladni.

„Hol lehet már ez az Istenverte nő?! Lehet, hogy tényleg elhagyott? Bár meg is értem… Megrémült.” – Hector gondolatai, ahogy a falakon viharzó pókok, úgy cikáztak elméjében.

-          A fenébe is! Ez így nem élet! Megyek és kinyírom magam! – duhajkodott. - Igen… itt is van… NYÍLJ MÁR KI!... ez az… gyertek a papához kis piruláim… dögölj meg te szaros ajtó!!! – Hector csörtetett, mint egy feldúlt bika. – Nincs víz? Remek! Na, mindegy…

Ahogy a borostás, kritikán aluli kinézetű férfi torkában eltűnt egy marék, ismeretlen hatóanyagú kapszula, azon kezdett munkálkodni, hogy halálát illetően biztosra menjen.

Az egyik fiók ajlában matatott, majd a konnektorba dugta a fémesen csillogó, hosszú tárgyat.

-          Eheheeeeeezzzzaaaaazzzzz! VÁÁÁÁHHH!!!

A fizika tette a dolgát, s az áram végigvágott a szegen.

-          Ahh… a tökömig lezsibbadtam! ÁÁággghhhhh! Na, mégegyszer! ZZÁÁÁÁÁÁÁHHH!

Csönd lett… Hector a padlón feküdt… Halála várható volt, nem okozott önmagának sem csalódást, sem meglepetést. Holtan feküdt a piszkos linóleumon.

Nagyjából másfél perc telhetett el, mikor egy előreláthatatlan, nem várt dolog történt.

-          Mi… Mi van? – nyitotta ki a szemét Hector. Füle úgy zúgott, mint aki mellett egy ágyú csattant el. – Mi az, hogy…?

Hirtelen heveny hányásban tört ki, mivel az öngyilkosságra szánt kapszulák mindegyike retúrjegyet váltott a szervezetébe.

-          Az Istenit!

Ahogy feltápászkodott, dülöngélve az ajtó felé indult kábultan. Nem lehetett több hat lépésnél, de amit csak lehetett levert a konyhapultról, ráadásul belekapaszkodott a sütőajtóba, az pedig lenyílt, s ennek okán esés közben felrepedt a homloka.

Ahogy kivágta az ajtót, egy telefonon beszélgető nő elé toppant, aki azonnal mentőt hívott rá.

Tucatnyi vérvétel, antibiotikumos kúra, egy gyomormosással beljebb, Hector két nap után elhagyhatta a kórházat. Első útja természetesen a sétálóutcára vezetett. Már alig várta, hogy szenvedélyének hódolhasson. A szakadt és igénytelen ruhája épp a koldulás neves alkalmához volt illő, így nekilátott e lélektisztító folyamatnak.

A tér szökőkútjából ivó galambok csaptak egyet szárnyaikkal, ahogy egy szőke kisfiú feléjük szaladt botladozva. A második szárnycsapásukra, már meg is volt a kaparós sorsjegyre való. Az emberek, mintha kérés nélkül, önszántukból adták volna a pénzt. Egy gyönyörű-szép fűzfáktól és romantikától túlburjánzott tér szomszédságában állt a közért, ahol nem kevesebb, mint 9 kaparós sorsjegyet vett, plusz egy szelet csokoládét reggeli gyanánt.

Hatalmas megdöbbenésére a sorsjegyek mindegyike nyert. Gyors fejszámolás után feleszmélt, hogy a különböző nyereményeket összeadva pontosan 542 dollárt nyert a sétálóutca díszburkolatán kaparászva.

Megfagyott benne a vér, mert egyszerűen nem hitt a szemei által mutatott képnek.

Vérrokonok 5. rész

5.  rész

Oly közel, s mégis távol

Az események persze előre meg vannak írva az idő síkjában. Hóbortos vég lett volna Sebastian részéről, ha Isten – mint egy rossz kisgyerek, aki hangyákat mészárol –, szétmaszatolja hatalmas ujjával az utcakövön. Az, hogy nem így történt, Sebastian ragyogó elméjének köszönhető.

Hajnaltájt ért haza. Ann is és Sebastian is aludt még. Leheveredett a nappali kanapéjára, betakarózott, de aludni képtelen volt. Tudta, hogy ez az a reggel, amikor minden elkezdődik. Nem hagyta nyugodni a tény, nem hagyhatta, hogy minden ugyanúgy folytatódjon, mint azelőtt. Néha saját magán nevetett, miszerint: ha eddig körbe-körbe járkált, de mindig ugyanaz ment végbe, akkor most valamit másként kell csinálnia, mint eddig.

„Mi az a gondolat, amit ezelőtt sosem találhattam ki? És ha rosszul választok, mert amiről úgy gondolom, hogy a helyes megoldás, valójában az is pont ugyanígy végződik?”

Sebastian dühöngött tehetetlenségétől. Kikelt az ágyból, járkált, kávét ivott, de épp úgy, ahogy élete, ő maga is csak ugyanazt ismételgette.

„A játék akkor a legnehezebb, ha saját magát kell legyőznie az embernek. Jó kis fejtörő feladvány mondhatom! Mintha az ember saját maga ellen sakkozna. Az ellenfél tudja minden lépésünket, nekünk mégis valami újjal kell előrukkolnunk… De várjunk csak! Az öngyilkos elméletem hibázott, ez bizonyos, hacsak nem… EZAZ!”

A kamaszkori önmaga felébredt azon a csodálatos szombat reggelen, s épp rajtakapta anyját és az apját a veszekedésen, ahogy az lenni szokott. Fred reménykedve rákérdezett, hogy hol tartanak, hátha valami változott.

–        A slartoizumnál. – hangzott a kegyetlen válasz.

Fred amint kitalálta világmegváltó gondolatát hajnalban – már ami a saját világát illeti –, azonnal nekilátott az időgép újraépítésének. Tudta, hogy bármilyen módon elpusztítja a Roy által épített gépezetüket, fennáll a veszélye, hogy Roy újra megépíti azt, vagy esetleg Sebastian saját maga találja fel később, géniusz agyának jóvoltából. Az egyetlen megoldás az volt, hogy egy olyan időpontra utazik vissza, ahol még nem késő, Sebastian, vagyis a fiatal önmaga még nem értesült az időgép megépíthetőségéről, sem annak tervrajzairól.

„Csak egyet nem értek. Ha mindig apámtól szedtem az időgép tervrajzait, ki volt az első valódi én, aki megépítette azt? Mindegy. Bármiért is alakult így, most a jelenlegi helyzettel kell törődnöm!” – elmélkedett Fred.

Másnapra Sebastian eltűnt. Ann mindenhol kereste, a rendőrséget is kihívta. Fred persze csak az időgépen dolgozott, hisz semmi egyéb nem számított.

–        Fred Hait! Nem érdekel semmilyen kifogás, azonnal el akarok válni! Felháborító, hogy a fiad eltűnt, te pedig úgy teszel, mintha minden rendben lenne! Azonnal menj, és keresd meg! – Ann szemei úgy villogtak, akár Cerberus szempárjai.

„De ha egyszer minden rendben van? Vagyis rendben lesz?” – válaszolt magában Fred.

Egy héttel később az időgépet újraépítette Fred, persze ekkorra Ann már hírül sem volt. Egyedül az üres házban, maga alatt üldögélt a nappali kávébarna szőnyegén. Ült, nem mozdult, szinte még levegőt is alig vett, csak bambán nézett előre. E különös állapotából egy pislogás zavarta meg. Szemeit elöntötte a könny, mert úgy kiszáradt.

–        Na gyerünk! – kelt fel a földről sebesen.

Az időgép természetesen hibátlanul működött, amit egy zseni keze nyomán elvárhat az ember. Pontos számítások alapján Fred egészen 9 éves koráig ment vissza.

Az iskola előtt várta. Kissé ideges volt, az elkövetkezendő esemény miatt.

–        Szervusz fiam! – köszönt rá az osztálytársai előtt.

–        Apa? Hát te?

–        Ma én jöttem érted.

–        De jó! Ez nagyszerű! Elmegyünk fagyizni? Mondd, hogy igeeeen!

–        Elmegyünk… Sebastian… elmegyünk. – Fred torkába ismét gombóc szorult.

Vakon bízott a fiú benne. Ekkor is lázadó volt, de örült az apjának. Talán mert az élet, a tér és az idő kusza szálai végre kioldódnak? A lélek tudat alatt sejti, hogy nyugalomra talál a túlvilágon? Esetleg tényleg csak azért örült ilyen meglepő módon Sebastian, mert az apja sohasem foglalkozott vele, mikor mégis apára lett volna szüksége? A válasz bizonytalan.

–        Apa, nem is erre van a fagyizó.

–        Új helyre megyünk fiam.

–        De jó! – nevetett a fiatal Sebastian.

–        Egy elhagyatott helyen fogunk keresztülmenni. De ne félj, minden rendben lesz. Vigyázok rád.

A kisgyerek kedve alábbhagyott, de bízott az apjában.

–        Erre fiam. Bújj át a rácsok alatt.

A roncstelep hangulata kiült Sebastian arcára. A rémült kisgyermek félt, de apját vakon követte, egészen a legközepéig.

Fred ment elöl, mígnem megállt.

–        Apa?

–        Idáig jöttünk, fiam.

–        De itt nem kapni fagyit. – szomorodott el a gyermek.

–        Tudom. Gyere ide.

A kis Sebastian odafutott apjához, vagyis az idősebb önmagához. Fred, mintha egy lassított felvételt nézne, úgy látta Sebastiant. Ahogy szaladt a gyermek, csak arra tudott gondolni, hogy mi van, ha ezzel sem lesz vége? Mi van, ha erre is gondolt ezelőtt mindig, s minden ugyanúgy folytatódik? Mi van, ha nem sikerül, vagy nem lesz elég lelkiereje, hogy megtegye az elkövetkezendőt? Csak reménykedett önmagában. Semmi másra nem vágyott soha életében jobban, minthogy vége legyen az egésznek. Szemeit lecsukta, vett egy mély lélegzetet, majd Sebastianért nyúlt.

–        Áááááh! – kiáltott fel a kis Sebastian, amikor Fred elkapta a torkát.

–        Bízz bennem, mint mondtam. Én te vagyok! Jobb lesz így mindkettőnknek. Visszamentél az időben, és a saját apád lettél. Én te vagyok Sebastian. Ugyanazok a személyek vagyunk. Én nem vagyok a te apád. Érted?

Persze válasz nem érkezett. A 9 éves Sebastian egyébként sem nagyon értette volna meg a helyzetet, de így meg aztán pláne.

Apró teste próbált védekezni, levegőhöz jutni, de képtelen volt. Kétségbeesett, kudarcra ítélt próbálkozások sorozata volt csak. Tátogott, hogy hátha levegőhöz jut, ám az, amilyen közel volt, oly távol is.

Ahogyan a kis Sebastian haláltusája a végéhez közeledett, úgy Fred élete is. Az oxigénhiány következtében a kép, mi szeme elé tárult, s mit agya még felfogott, fehéredni kezdett. Erős fényt látott, valami távoli ragyogást, mely szavak nélkül hívja magához.

Ahogy erőtlenedett, egyetlen mondat hagyta el utoljára ajkait:

–        Halj már meg! – mormolta könnyes szemmel a felnőtt Sebastian.

A gyermeki test, mint egy kártyavár, lágyan a földre omlott, saját, gyilkos kezei közül. Végül Fred is összeesett, majd érthetetlen módon a teste hirtelen a semmibe foszlott.

Halottak voltak mindketten. Ő is és ő is, bár csak a kis Sebastian teste feküdt a porban.

-vége-

Vérrokonok 4. rész

4.  rész

Arccal a föld felé

Az idő pegazusa elvágtatott terebélyes szárnyain, így Fred és Ann felett is eljárt az idő. Összeházasodtak, a kis Sebastian pedig egyre jobban kezdett önmagára hasonlítani. Már 5 évesen lázongani kezdett – persze ez amúgy is természetes ebben a korban –, mégis volt a fiatal Sebastianban valami más, különleges és megmagyarázhatatlan. A pillantásaiban leginkább. Az embert ösztönösen elfogta a félelem, ha abba a bizonyos mélykék szempárba nézett, amolyan: ”jobb vele nem ujjat húzni” érzés volt ez. Mindig egymaga játszott, sosem közösködött.

Az általános iskolai évek semmiben sem különböztek. Fred tudta, hogy Sebastian az általános iskolai tanulmányainak vége felé fog elszökni otthonról, így ehhez mérten igyekezett visszatartani fiát, aki saját maga. Ez a nap ugyanúgy eljött, mint anno.

–        Fiam! Gyere le, de azonnal! – kiabált Fred.

Sebastian a lépcső legtetejénél megállt, onnan hallgatta apját.

–        Hányszor kell még elmondanom, hogy a garázsban nincs mászkálás? Három hét szobafogság! – üvöltött ingerülten.

A gyerek megvonta a vállát, majd visszafordult a szobájába, ahogyan azt ő is tette annakidején.

–        Remélem, ebből megtanulod, hogy ahova tilos bemászkálni, oda TILOS bemászkálni!

A fiatal Seb bevágta maga mögött a szobájának ajtaját.

–        Jaj Fred! Tudod, hogy úgyis be fog menni. Ismered. Ugyanolyan, mint te. De attól még a fiad. Majd kinövi. – simította végig Ann a borostáját.

–        Tudom.

–        Na látod. Hagyd, hogy megkomolyodjon.

–        De nem fog! – csóválta a fejét a férfi, s közben csak arra tudott gondolni, hogy holnap megszökik a fiatalkori énje.

–        Ezt meg honnan tudod? – kerekedtek ki Ann szemei a szőke hajtincsek közül.

–        Onnan, hogy tudom! A jóelőbb mondtad: olyan, mint én.

–        De te is megkomolyodtál, csa…

–        Elég! Szívok egy kis friss levegőt.

Sebastian Hait, aki 21 éves korától fogva Fred Haittá változott, búsan kóricált Sunrise városában. Bolyongott, nem találta helyét az egyre inkább kietlennek és idegennek tűnő világban. Amint a spiritusz elvesztette hatalmi harcát a lábbal szemben, Sebastian megpihent a Zöldellő liget egyik padján.

„Holnap szombat reggel. A Slartoizum elkerülhetetlen. Elvégre megpróbálhatom magamat lebeszélni az egészről, bár felesleges lenne. Úgysem hallgatnék magamra. És mi lenne, ha elmondanám neki, hogy én ő vagyok? Nem… Isten tudja, milyen kimenetele lenne. Kinevetném magam, bolondnak titulálnám… vagy még jobban elszöknék, hisz akkor azt hihetném, hogy rájöttem a Royyal folyó munkálatokra. Áhh, túl bonyolult, és ha másként alakul, akkor nem lesz esélyem a megállításomra.”

Fred egészen estig gondolkodott a megoldásra várva. A szél gyengéden fújta ingjének gallérját, ahogy a lámpafény alatt üldögélt. A park szinte teljesen kiürült, csak néhány romantikára vágyó pár lézengett fel s alá.

–        Ha megakadályozom a Slartoizumot, nem foganok meg, tehát meghalok. Azonban, ha saját kezemmel vetek véget az életemnek, akkor is. Melyik a jobb Sebastian? – motyogott az orra alá halkan Fred.

Végül arra az elhatározásra jutott, hogy a folyamat akkor ér biztosan véget, ha saját kezűleg intézkedik.

A szél egyre erősödött, ahogy ballagott, mintha csak a változás szele fújna. Néhány kóbor macska kergetőzött mögötte.

–        Macskák? Ők lennének a kíséretem? Hol vagy Roy? Hol vagy, mikor szükségem lenne rád.

Sebastian egészen a régi házig sétált, ahol annyit beszélgettek, játszottak és komoly álmokat szövögettek. Nehéz szívvel lépett fel az első lépcsőfokra. Torkába gombóc szorult, szíve össze-vissza kalapált, de végül megnyomta a csengőt.

–        Igen, ki az ilyen későn? – szólt ki egy női hang.

–        Roy Godwinhez jöttem.

–        Áh! Maga az? – nyitotta ki a bejárati ajtót egy barna hajú nő. – Talán valami rosszat csinált, Mr. Hait?

–        Nem. Épp ellenkezően. Szeretnék neki megköszönni valamit.

–        Rendben. Mindjárt leküldöm.

A tizenéves Roy leszaladt a lépcsőn.

„Még mindig olyan, mint amilyennek emlékszem rá.” – Fred szívét kifacsarta a látvány.

–        Jó estét Mr. Hait.

–        Szia! Gondolom, meg sem ismersz.

–        De. Megismerem Mr. Hait.

Fred szomorú képet vágott.

–        Örülök, hogy megismerhettelek barátom!

A férfi hirtelen magához ölelte a gyereket, mint ahogyan egy bajtárs a másikat a háború végeztével. Természetesen ezt a fiatal Roy nem tudta mire vélni. Elköszönt, majd visszaszaladt az emeletre.

Sebastian, vagyis Fred végképp elkeseredett. Az ajtó nyitva maradt mögötte, ahogy megindult a belváros irányába.

„Csak egy pillanat lesz. Megteszem, és vége az egésznek. Anyám is talál mást, s boldogan éli le az életét. Boldogság vár mindenkire, kiknek megkeserítettem az életét. Csupán egy vagyok a sok közül, de a sok között az egy, ki másabb. Áldott egy átkot kaptam véletlenül. A sorsom így végeződik majd, hullaként az aszfalton.”

Nagyjából háromnegyed óra múlva Fred egy irodaház tetején állt. A mélység tátongott alatta, hívogatta, ízlelgette láthatatlan nyelvének fuvallataival.

–        Viszlát Ann! Viszlát Roy! Viszlát én. – vitte le hangjának erejét a végén.

Mikor épp rugaszkodott volna el, hogy levesse magát a mélybe, eszébe jutott egy gondolat.

–        Várjunk! Ha megölöm magam, én meghalok, de a fiatalkori énem tovább fog élni. Valószínű újra és újra ez játszódik le az idősíkon. Már kezdek beleőrülni, hogy apám, vagyis én, ezt már régen végigcsináltam, ami most a jelen számomra. Hehh… az ember szinte beleszédül.

Fred azzal lemászott az irodaépület tetejéről, majd hazáig futott. Boldogsággal töltötte el, hogy a dolgok új megvilágításba kerültek. Halványan tündöklött a remény csillaga, hogy talán van más kiút, s neki sem kell tintapacaszerűen az aszfaltra kenni magát.